A munkáról
Meddig érdemes? Mikor hagyhatod abba? Hol van az a vékony, szinte elválaszthatatlan határ, amely megkülönbözteti magán életedtől? Mit áldoznál fel érdekében? Szerelmet, barátokat, szabadságot? Hagynád, hogy érzelmeid elsodornának, vagy angol úriember módjára végig nézed, ahogy a családod lassan porba hull, s az életed mit elterveztél darabokra törik. Az apád ki utolsó erejével is csak az ódon ezüst kilincseket törölgette ócska kis rongyával belehalt a lépcsőkön való mászkálásba, s a nő kit szívből szerettél oda adja magát egy másik férfinak, kit tán nem is szeret annyira, csak hát nem mondja meg neked, hisz te úgysem értenéd meg, miért is, te a munkával törődsz, s nem vele, azzal mit végez, nem lelke mélységes szomorúságával, mely lassan őt is felemészti. S mikor rájössz már minden hiába, munkaadód is sorozatában hozott meg hibás, rossz döntéseket, ártatlan lányokat küldött a halálba, csupán vallási elkötelezettségük miatt, ott állsz az ablak mellet kitekintve a szürke utcára, s felteszed magadnak a kérdést.
Miért? Mi értelme volt....

Álom,
Körülnéztem. Lassan feltápászkodtam fel az útról. Távolról egy patak csobogását fújta felém a szél. Hűvös az este. Fölöttem megannyi, ragyogó csillag. Sétálgattam a kihalt mezőn, követtem a macskaköveket egészen míg elértem egy aprócska faluig . Fából ácsolt házak, bor illata, hervadt virágok a kertben, tánc és zeneszó a helyi kocsmában. Beléptem. Odabent megcsapott a cigaretta füst. A rögtönzött színpadon egy cigány zenekar húzta a talpalávalót.I Ifjú, daliás legények kérkedtek tudásukkal, vajon melyikük forgatja meg a leggyorsabban a lányokat. A padoknál zsivaj, kuncogás. Pálinkától ittas arcok tekintettek reám.
(ezt csak úgy)

Miért a rock?
Más mint amit megszoktál. 
Más mint amit hallgatnál.
Más mint amit szívesen nézel.
Más mint amit elviselsz.
Érzelmes.
Szókimondó.
Vad.
Tüzes.
Szenvedélyes.
Igazi.

Ránéztem karkötőmre. Mint esőhullás, szürkeárnyak törtek meg a fényben a gyöngyszemek. Körültem üvöltés, farkasok csaholó szítok lépteinek ziháló tapogatódzásai. Sikolyra nyílna szám, hangom félelemmel kergetőzve. Szilánkos tükör. Zord porban heverés. Éj ázott vasdarabokat viselve kér, vonaglik, könyörög. Keze az ég mennydörgő villámai felé nyúlva megremeg. Vér csurog csuklója alatt. Mint seb úgy nyílik meg lelke. Minden szó, hang, s tett. Ömleng, árad. Cserepessé válik, mint a kiszáradt folyó, minek vize csak vánszorogva gurgulázik medrében, s a szomjas föld megtörve roppan, vár, de fénymegmentője soha többé nem fog jönni már

Csak álltam vele szemben hátam mögött a kezemmel szorongatva az ajtókilincset. Testem remegőn vágyakozott a szabadság után. Lelkem üres, szívembe ezer tőr nyílalt. Vak voltam. Vak, mint a sötét éjszaka, mint a tejfehér kavargó köd, miben az orromig se látok. Vakon hittem, vakon szerettem. -Gyűlöllek-sziszegtem. Ronaldo fejét ölébe hajtva az ágy szélén ült, s hallgatott. -Szíved joga- nézett reám. Tekintete átható, fájdalommal teli. Röngen sugárként vizsgált érzéseimet nem rejtette-e el. Dermesztő ez a csönd. Odakint zuhogott. Hűvös szél járta át a szobát. A baldachin fátyolként zuhant alá. Mély kútba. Kútba, ahol csak megfulladni lehet. Börtön számára. Menekülni, menekülni vágytam. Innen el, de akárhová. Sebeim égettek, lábam alig mozdult. Izzó tűzként terjedt bennem a harag, mit éreztem. Erőt adott nékem. Sarkon fordultam, s kirohantam az ajtón. -Táska, pulcsi, telefon, pénztárca- soroltam magamban, miközben a cipőmet húztam. Kiléptem az ajtón. Mély sóhajtás. Megkönnyebültem, minden eltűnt. Minden szomorúság, fájdalom. Minden hazug szó tovaveszett, mit valaha kiejtettem a számon. Szótlanul kóboroltam gondolataimba merülve. Fülembe Borgeous Tsunami-a dübörgött. Nem hallottam semmit, csak egy fény csíkot láttam felvillanni szemem előtt. Aztán a fejem koppant a súlyos aszfalton. Elsötétült minden.

Csonka Csilla története alapján írtam:)

Öngyilkosság

Mindig vidámnak kell lenni! Mondta a bohóc, s sírva föltette mosolyát. Maszkként el takarta el arcát közönsége elől a színpad homályába rejtőzve. Belül üvöltött. Szemei fájdalmát a függönyök sem fedték el. A kétségbeesés és a harag eleven tüzében égett. Húsába nyílalt. Tükrében lebegő torzóra tekintett. Szerinted itt a vége? Kérdte. Az ismeretlen válaszul bólintott. Ekkor a bohóc fogta ezüstös pisztolyát. Fejéhez emelve lőtt. A golyó ezer darabra bomlott, s ő az asztalra borulva lehelte ki lelkét.

Idézetek

Az élet néha tragikus és bonyolult, de ha csak egy nagy rózsaszín ködfelhő lenne elfelejtenénk mi a boldogság.

Mernél kitörni a csendből, a szürkeségből? Mernél nem átlagos lenni? Mernél olyat nézni, hallgatni, olvasni, tenni amit kevesek? Mernél olyanokkal ismerkedni, akik nem a társadalom elfogadott szokásai szerint léteznek? Mernél úgy viselkedni, olyat hordani, ami egyesek szerint botrányos? Mernél olyat írni, ami felkavaró, ami megérint, nem csak téged, hanem másokat is? Mernél mindent ott hagyni, ami fontos, és újra felfedezni a világot? Mernél élni?

Nem számít hányszor kerülsz padlóra, nem számít hányszor kell szembe szállnod a világgal, ha van valakid, akire számíthatsz, akkor bármire képes leszel.

Érdemes küzdeni, még egy barátért is. Még ha úgy tűnik téged sosem fog annyira megkedvelni nem szabad feladni, mert lehet hogy kincset találsz. 

Nem számít mióta ismered, milyen távol él tőled, vagy milyen beállítottságúak vagytok. Lehettek egymásnak tökéletes ellentétei, de mégis, ha vhol összetalálkoztok, vmi nagyon jó sülhet ki belőle, és olyan dolgot kapsz, amit nem is gondoltál, hogy valaha érezni fogod. Reményt, hogy visszakaptad az életedet, mert ő mindig ott lesz, és vigyáz rád, még ha távol van is tőled. 

Vannak barátok, akik nincsenek veled minden nap, de amikor a szakadék szélére kerülsz ők megmentenek attól, hogy bele ne ess.

Nem az számít hány barátod van, vagy, hogy mióta ismered. Ha megért téged, és elfogad olyannak, amilyen vagy, az mindennél többet ér. 

Valakivel, akit nem rég ismertem meg, valakivel, akit azóta az egyik legjobb barátnőmnek tartok, akire mindig számíthattam, aki ott volt amikor bajban voltam, aki mindig meghallgatott, és akiben még soha nem kellett csalódnom.

Szenvedély
Valami fojtogat, 
valami nem tud elengedni, 
érzed hogy menekülni szeretnél, 
de nem tudsz. 
Megőrülsz a vágytól,
a vágytól ami kínoz,
megöl,
romba dönt,
tönkre tesz,
maga alá temet,
elfed,
örökre magában tart.

                                           Magány

Mennydörgő ég. Zuhogó eső. Villámlás. Haragos felhő. Szürke, kopottas bútorok. Korhadó ablak keret. Mi valaha szép volt, most elveszett. Rothadó kanapé, párnahuzat, s én csak sírok, sírok az ágyam alatt. Bebújok a sötétbe, meleg, puha fénybe. Gyertyát gyújtok ócska öngyújtómmal. A radiátornál álltam.Hideg volt, s rideg. Arcomon csorogtak a könnyek. Súlyos cseppek kopogtak az aszfalton. Fekete autók érkeztek. Szigorú, öltönyös férfiak szálltak ki belőle. Talán értem jöttek... Hallottam a csengő durva, csörömpölő hangját, aztán az övékét. -Kisasszony az apukája itthon van? Nem feleltem. Féltem, nagyon féltem. Egyedül voltam. Magányosan.

Mámorító illat. Fülledt, párás levegő.

Ez fogadott, mikor beléptem nővérem magán szállodájának fürdőjébe. Gőzben úszó medencék, korhadó fapadok, rozsdás törülköző tartók a falakon, amelyekről már a vakolat is lemállott. Mennyezetig futó rózsák borítottak mindent. A homályban csak néhány pislákoló villanykörte égett, mert az ablakokat vastagon fedte a por. Mintha évek óta nem járt volna itt senki. Nem is járt. Még lázadó nagymamámtól örököltem ezt a hotelt nővéremmel, aki a lelkünkre kötötte, hogy ne hagyjuk sorsára ezt a helyet. Az ígéretet együnk se tartotta be, Sara a nem messze lévő városba New Yorkba költözött, én pedig vissza Londonba . A szüleim totálisan kiborultak, mikor megtudták mit kaptunk.

• Az a senkiházi, ostoba nőszemély, azt hiszi, hogy csak úgy szórhatja a pénzt?- apám vöröslő arccal kiabált velem- megtiltom neked, és a nővérednek, hogy odamenj.

Ez volt az oka annak, hogy végül a ház a feledés homályába merült, egészen a mai napig.....

Ránéztem a bejárati ajtót díszítő festményre. Mintha megelevenedett volna a régi idők vidám, gondtalan élete. Nagy estélyek, éjszakába nyúló partik, tánc, halk jazz dallamok, éjféli pezsgőbontás, megannyi étel és ital.

Mit meg nem teszünk, hogy elérjük azt a mérhetetlen gazdagságot, ami csak keveseknek jut. Észre sem vesszük, hogy hajszoljuk egymást a munka szürke világának legaljára, hogy egy kis pénzhez jussunk. Lányok százai, sőt ezrei állnak az utcán a testüket árulva, koldus gyermekeket küldenek az áruházak, s a piacok mellé kéregetni.

Sosem voltam ilyen, és nem is szándékozom az lenni. Hál'istennek nem is szorulok rá, habár ha anyám tanácsát követném nem jutottam volna oda, ahol most vagyok.

Egyedül, pénz és munka nélkül, elválasztva a külvilágtól, a szerelemtől.

Minden egy egyetemi fotózással kezdődött. Osztályfőnökünk kitalálta, hogy ha már úgyis itt van ez az új találmány, az ún. fényképező gép, miért ne örökíthetnénk meg magunkat rajta.

Egy kora őszi délutánon elzarándokoltunk London szívébe a Jubilee garden-hez közeli aprócska fotóműhelybe, a Dream-be.

Ott pillantottam meg először őt. Egy elegáns fekete öltöny, szemtelen mosoly, csillogó szem, lázas tekintet.

Szerelembe estünk, amint megpillantottuk egymást. Éreztem, ahogy azzal a mély barna szemeivel átlát égszínkék nyári ruhámon. Beleborzongtam.

-Csak nem félsz te kicsi lány- suttogta a fülembe gúnyosan.

-Nem!- hátrafordultam. Legszívesebben képen töröltem volna, de képtelen lettem volna rá, túl jó képű, túl megértő arccal figyelt rám.

Még aznap este heves csókolózások közepette meghívott a kedvenc kávézójába az Indie caffee-ba. Megérte eljönni, itt készítik ugyanis a világ legfinomabb szendvicseit, és kávéját. Nem is szólva a sűrű csokoládé krémmel töltött gofrijáról, mely alaposan összemaszatolta egyetlenem ruháját, mikor incselkedni próbált.

Tudtuk, hogy ez a kapcsolat nem tarthat soká.

Ő szegény munkás családból származik, én az arisztokraták közé születtem, ő egy külvárosi, letűnt negyedből jött, én a londoni felső tízezer egyik impozáns villájából, ő fotósként dolgozik éhbérért, én az Oxfordon doktorálok le ügyvédnőként.

Apám elintézte, hogy ott tanulhassak. Nem tűrte el, hogy a divatszakmában helyezkedjek el tervezőként , ahogy azt sem, hogy más társadalmi osztályokkal akárcsak érintkezzek is.

Titokban találkoztunk, elbújva a kíváncsi szemek elől, temetői kertek, alatti lopott csókok, elhagyatott sikátorok szenvedélyes, vad fellángolásai, vásári forgatagban való mulatozás, esőben nevetés.

Mindennek vége szakadt azon a szörnyű délutánon.

1927. május 11-ét írtunk.

Elhatároztuk, hogy vidéken töltjük a nyarat, megszökünk. Elbújunk az egyetlen embernél akiben még bízhattunk nagybátyja Fred Horsham-i házában.

Fényárban úszott a londoni pályaudvar. Egy lusta felhőt se lehetett látni az égen. Madarak csiripeltek az eresz alatt. Kacagva táncoltunk a peronon, játszottunk a síneken mit se törődve a veszéllyel. Annyira belemelegedtünk, hogy nem vettük észre a közeledő vonat zakatolását. Robert épp sütkérezett , én kacéran elbújtam a bokrok között, hogy találjon meg, aztán csak egy halálfélelemmel teli kiáltás, és a mozdonyvezető rémült arca, ami örökre beleégett az emlékezetembe.

-Nem, nem, nem, az nem lehet- szédültem, forgott velem a világ.

Remegő léptekkel indultam el a leszálló utasok felé.

-Ugye nem...?-reménykedve figyeltem őket, hátha, hátha biztos nem igaz.

Ők fejüket rázták, hogy a fiút a vonat halálra gázolta.

-Szerencsétlen fiú, hisz még olyan fiatal volt, és felelőtlen- mondták.

Egyenesen egy középkorú férfi karjai közé ájultam.

Arra ébredtem, hogy egy padon fekszem. Repülősóval próbáltak felébreszteni.

-Kisasszony! Jól van?- a tűző naptól nem láttam semmit. Egy kisfiú hangját hallottam.

Lassan föltápászkodtam. Bólogattam, hogy jól vagyok. Közben egy fiatalember orvosért, és rendőrért rohant. Nem sokára nagy szirénázások közepette megérkeztek.

Zokogva meséltem el mindent. A vezetőt, és az utasokat is kihallgatták.

Véletlen baleset; állapították meg, engem pedig hazakísértek.

-Amélia, kislányom!- anyám megijedt, mikor látta a csapat mentőst.

Meg se hallottam, egyenesen felrohantam a szobámba, és magamra zártam az ajtót.

Hetek, hónapok teltek el így. Alig ettem, szörnyen sápadt, beteges voltam. Éjszakánként saját sikoltozásomra, sírásomra ébredtem fel.

Egy fél év után -mikor már az orvosok sem tudtak segíteni- a szüleim elém álltak.

-Amélia! Nem vagy már gyermek. Lassan 30 éves érett, felnőtt nővé válsz a londoni elit legelismertebb tagjaként. Nem gyászolhatsz így senkit, különösen nem egy jött-ment csavargót! Szégyent hozol így magadra, és a családodra.

Éreztem, ahogy lángoló vörös leszek, az ajkam remegett az elfojtott dühtől.

-Robert Olivérnek hívják, és ezerszer jobb ember, mint amilyenné ti valaha is váltok- sziszegtem.

-Kislányom!- apám fenyegetően közeledett felém, szemei szikrát szórtak.

Körbe néztem, örültem, hogy a nappaliban, és nem a konyhában vagyunk. A kések biztos távolságban vannak. Gondoltam. Nem egyszer dobott már felém egy húsvágót, mikor részegen dülöngélt egy-egy túl jól sikerült kocsmázás után a lakásban.

Elmegyek.

Ebben biztos voltam.

Az emelet felé vettem az irányt, kapkodva a lépcsőfokokat. Amit csak találtam behajigáltam a bőröndömbe. Ruhák, kedvenc könyvek, nővéremtől kapott ékszereim, családi albumok, ja és a kedvenc plüss macim, amit még a nagypapámtól kaptam 3 évesen.

Sikerült kiszöknöm a hátsókapun. Fél órán belül már egy utcai fülkéből telefonáltam Bernátnak-hűséges, odaadó sofőrömnek-, hogy vigyen a reptérre. Hangtalanul száguldottunk a kihalt téli utcákon.

Egyetlen barátaim Nikol és Jas fogadtak. A pilóta már csak az érkezésemre várt.

-Gyere! - Jas segített Bernátnak vinni a csomagokat.

-Nem is jössz vissza többet?- kérdezte aggódva Nikol.

-Nem, nem hiszem- ráztam a fejemet- képtelen vagyok,akár 1 perccel is több időt eltölteni itt. Hiányozni fogtok.

Könnyes búcsút vettünk egymástól.

Megnyugtató, ahogy hallottam a gép motorja felzúgott. Most már elindultunk, biztosan haladunk egy új élet, új világ, új lehetőségek felé. 

Fények

Sziporkázó drágaköveket sodortam arrébb. Hanyagul, a bakancsom orrával rugdostam őket, míg be nem piszkolódtak. Aztán szórakozottan fölkaptam egyet, és csak néztem, és néztem, ahogy ragyogott a napsugarak tündöklő fényében. Még így porosan is gyönyörű volt. Annak ellenére, hogy karcolások, s törések tarkították mindenütt. Mi ez? Gondoltam. Neki hogyhogy nem árt meg semmi? Bármit is tesz ő tökéletes marad? Tökéletes... Ez a szó megragadt a fejemben. Leültem egy útszéli padra, s csak figyeltem, ahogy a járókelők sietnek a dolgukra. Tündér suhant el előttem. Mosolyával incselkedve, vérvörös kabátját meglibbentette a szél. Szeme kacéran ragyogott. Integetett felém hófehér zsebkendőjével, mintha a vonat ablakából dobna egy utolsó búcsúcsókot, aztán örökre eltűnne az életemből. Észrevettem, ahogy az aranyhajú, fürtös kislány sír. Mi baj kérdeztem? Pirospozsgás arc, könnyes, égszínkék szemek. Elvesztettem az ezüst láncomat- felelte. Reá nézett. Átható tekintetében fölsejlett a tavasz. Virágpompa, ezer illat, szín szerteszét. Rózsafa hajlott, fölfutott a lecövekelt karókon keresztül egészen az égig egyre csak a magasba törve hajkurászta elérhetetlen kedvesét. Tulipánok ontották édes porzóikat vonzva a méhek tömegeit. Szorgos hangya seregek az avarban hajkurászták a télirevalót. Megkeressük- lágyan érintettem ajkaimmal homlokát, kezemmel szorosan magamhoz húztam. Elég!-kacagva fészkelődött. Barna haj, keretes szemüveg. Egy szoknyás alak közeledett felénk. -Anyu- kiáltott fel, s apró kezeivel átölelte térdét.

- Köszönöm, hogy, hogy vigyázott rá- az asszony hálásan reám nézett. Magassarkúk kopogtak az úton, leány csacsogás. Csak ide-oda ingázó feneket, s dekoltázst láttam elmenni. Undorodva gyönyörködtem a kilátásukban. 13, talán 14 évesek lehettek. Az egyikük mellet egy bőrkabátos férfi haladt. 20 évesnek kinéző, nyakig tetoválva. Pillanatra láttam csak a kezét, de tűnyomokat véltem fölfedezni azon a durva, napbarnított bőrön. Lágy női tenyerek. Ujján zafír ezer szikrára bomlott. Hajléktalan szagot éreztem. Mocskos, szakadt ing, a nadrágot, mintha ezer éve nem mosták volna, haja zsírosan lógott vizenyős szemébe. Ócska cipőjével az üres sörös dobozokat rugdosta. Hajlott hátát táskája, s benne napi betevője nehezítette. Itt-ott 1-1 törött üvegcserép megcsillant a napfényben. Szemerkélő eső. Szivárványként törtek meg a sugarak az elhagyott, üres pocsolyákban . Esteledett. Aranyba borult az ég. A felhők tüzes árnyalatot öltöttek, ahogy az áldást adó korong lassanként eltűnt, s helyét a Hold hideg, kékes fénye vette át, s a csillagok szolgaként ragyogtak mellette, dicsőítve szellemét. 

-Andy! Mégis, hogy a halálba képzelted el, hogy itt bárhova is bedughatjuk az erősítőket? Hogy szólnak majd így a gitárok?!- Ashley kérdőn bámult szeme körüli tetoválásaira.

-Öőőő jó kérdés, ezen még én sem gondolkoztam- felelte állát vakargatva, majd körbenézett a holdbéli tájon.

Sűrű köd gomolygott lábuk alatt , s oly könnyedén szállt az égig akár a füst. Fekete gomoly felhők takarták el a teli Hold ragyogását, mely épp hogy csak megvilágította az elszáradt, fekete fák koronáit. Kopár szikla hegyek meredeztek a sötétben. A susogó szél különös hangokat hozott az éjszakában. Farkas üvöltés, vámpírok ordítása, jajveszékelő áldozatok utolsó sikolya.

-Ebből eső lesz- Jake felnézett a vöröslő égboltra. Vajon miért ilyenek a felhők? Csaj nem vér fog esni ma? - gondolta.

-Nézzétek!- Jinxx az egyik erősítő csatlakozóját hozzáérintette a fa törzséhez, ami hirtelen egy energia kisülést adott ki.

-Elektromos fák? Mi a.... ? - ezen még Andy is elcsodálkozott.

Kis idő múlva a koncertre minden készen állt. A fiúk szokásos szegecselt bőrkabátjaikban, magas szárú fekete bakancsaikban és bíbor sárkánnyal díszített pólóikban jelentek meg, kiegészítve a megszámolhatatlan halálfejes medállal a nyakukban, és gyűrűvel az ujjukon.

-Ha ez működni fog....- jegyezte meg kételkedve Christian, aki már elfoglalta helyét a fölé magasodó dobfelszerelés mögött .

-Lassan éjfélre jár az idő, és még mindig nincs itt senki?- Andy egyre idegesebben járkált föl alá a septiben ácsolt színpadon.

Ekkor a tüskés rózsabokrok közül egy világító szempár bukkant elő.
Érdes, szinte krákogó hangján így szólt:

-Hát eljöttem a koncertjükre, ahogy azt kérték. Vad, lángoló szemeivel szinte fölfalta Jinxx-et miközben beszélgettek.

-Mi ez, talán egy vámpír?- súgta Ashley CC-nek.

-Nem tudom. CC-nek megakadt a szeme az idegen oldalán függő éles kardon.

Csuklyás alakok tűntek fel egyre többen, és többen. Arcuk fekete volt ezüst vonalakat karcoltak bele. Szemük épp oly tüzes akárcsak vezetőjüké.

Andy a mikrofonhoz lépett, mikor látta, hogy kissé furcsa közönsége helyet foglalt a nedves avarban.

-1...2... 3 éééééééééééés!-üvöltötte.

A 3 gitáros egyszerre csapott a húrok közé, amikor mennydörgés rázta meg a földet. Vér csöppent az egyik lány hófehér csipkeruhájára.

Egymás után hangozzak fel a dalok.

Elsőként a Rebel love, aztán Coffin, Lost it all, .... A Fallen angel-nél szárny susogásra lettek figyelmesek. Talán angyalok érkeztek? The legacy következett a sorban. Tűz lobbant a távolban. Carolyn... A fehér ruhás lány felállt, s vicsorba torzuló arccal megindult a színpad felé. Mocorgás a sorok közt, az erdő már égett körülöttük, füst terjengett mindenütt. Átkos lények, szellemek lovagolták meg unikornisaikat. Magányos lónyerítés az éjszakában. Az ördögi hadsereg teljes pompájában megérkezett. Sandra aki eddig csöndben meghúzódott a háttérben ellenfele rothadó foga, s fenyegető mosolya miatt szinte pánik rohamot kapott. Jéghideg lett a levegő. Hó kristályok csillogtak véráztatta leveleken, fák kérgein.

Az egyik szárnyas szörnyeteg jelt adott. Erre rárontottak a félelmükben remegő bandára. Jinxx menekülni kezdett. Lélekszakadva rohantak felszereléseiket, hangszereiket hátrahagyva.

-Andy, biztos, hogy jó ötlet volt ez?- lihegte Ashley.
A válasz, csak egy komor sóhajtás formájában érkezett meg.

-Nyugi CC- Sandra próbálta tartani az életet barátjában, habár maga sem tudott már küzdeni az áradó gonoszság ellen.

Jake pillantása az előttük elterülő dombságra esett. Észre sem vették, ahogy kiértek a fák fojtogató ölelése közül.

Elhagyatott templom, roskadozó házak, a temető romokban. Kígyózó vadrózsák, vöröslő tulipánok kúsztak fel a hegy lábánál fekvő omladozó vár falára. Halott falu volt ez, akárcsak azok , amiket a távolban véltek látni.

-Most mi lesz?- CC könnye csorgott arcán, ahogy Sandra kihűlt kezét simogatta.

-Talán mégis csak a vendéglátóinkra kellett volna hallgatnunk- érvelt Jinxx .

-Talán... - Jake-nek már nem volt ideje befejezni a mondatot.

-Sőt szinte biztos!- Carolyn gúnyos kacaj kíséretében elmetszette torkát.

Mire Jinxx reagálhatott volna az egyik unikornis ráugrott, és agyon taposta. Andy megpróbált szembe szállni az egyik törppel, de az játszi könnyedséggel mellkasába állította fejszéjét. Sandra CC-vel együtt elbújt a fák mögé. Reszkettek akár a nyárfalevél.

-Ez az édes méz illat- a vámpír a levegőbe szagolt. Társaival hamar felfedezte a 2 szerencsétlen rejtekhelyét.

-Csak nem hittétek azt, hogy elbújhattok előlünk- játszadozott Sandra narancsos hajfürtjeivel. Egészen közel húzta magát ajkaihoz, szinte megérintette. -Meghalsz. Nyakához hajolt, és beleharapott.
-Nee!- CC kétségbeesett kiáltással ráugrott a vámpírra, túl késő volt. A Hold kibújt árnyéka mögül megvilágítva a halott arcát.

CC a sárban fetrengett életéért könyörögve. Ismeretlen dárda repült egyenesen szíve felé. Nem volt ereje elhajolni előle. Csendben várta míg utolsó lehelete el nem hagyja száját.

Dörgött az ég, villám csapott keresztül rajta. Vér és víz zuhogott. Az áldozatok megcsonkítva hevertek a mocsokban, felismerhetetlenségig összemarcangolva.

Korom sötét lett minden. Fények kialudtak. A vakságban csak az elégedett hörgéseket hallani. Az átok beteljesült.

„5 szerencsétlen lovas vándorútra téved, éjjeli mezőkre, magányos útra téved. Útközben sziklák, rózsák, elhagyatott templomok, virágok szegélyezzék útjukat, s dalt énekelve az erdőben meghaljanak.”

Tükör
Árnyékban álltam. Orcám egyikét megvilágította a Hold. Ezüstös fénye szemembe csillogott. Árnyékban álltam. Orcám másik fele fekete. Sötét rejtély. Űr szememben. Tükröt tartottak elém. Tükröt, amin keresztül nézhettem magam. Kezemmel végig simítottam arcbőrömet. Ki vagyok én? Kérdtem szemben álló felemtől. Miért jöttem? Nem felelt.
Csak tanácstalanul nézett reám. Testemet figyeltem. Szürke sziluett. Önkéntelenül megtapogattam mindenem. Fej: az orrom, a fülem, ajkam épp. Hajam kócos kontyban, ahogy reggel sietve összefogtam. Nyak, szokatlanul széles váll, dús kebel, a hasam szinte kockás, hosszú combok. Lábfejem, a helyén:). Tökéletes. Tökéletes mondtam. A tükröt bámultam. Kerestem a szemem. Nem leltem. 2 fénylő élettelen pont. Hol a lelkem? Rémülten keresni, kutatni kezdtem. Elvesztettem. Szinte sírtam. Sós cseppek peregtek arcomon, talpam alatt tócsát alkotva az ódon hajópadlón. Fújt a szél, s én ott álltam meztelen.
Meglibbentette selyem függönyét. Védőn takart. Tükrök vettek körül. S én álltam középen. Egyik oldalamról a Hold, másról az árny világított.
Csak álltam, s meredtem néztem, ahogy tükörképem lassan úszik, tűnik el semmiben.

Sírni
Sírni halkan, csöndesen. Sírni magányosan. Sírni mikor senki sem lát, boldog, hazug mosollyal imádd. Imádd azt, mit elvesztettél, s jöjj rá, hogy többé nem kaphatod már vissza.

A vacsora
Belemártom a kést a húsba. Csak halkan. Érzem, ahogy szeletelek. Milliónyi szál (kötőszövet) vágódik el szinte másodpercek alatt. Az oldalán lecsorgó szaft megüti orromat. Fűszerek... Fahéj és curry por. Lassan a számhoz emelek egy szeletet. Csönd van. Pillanatra ismét az indiai forgatagban jártam jártam. Óriási tömeg, nyomorgás mindenütt. Egy piacon bóklásztam, mindenütt egymást túlordító árusok, hajlott hátú, ráncokkal teli koldusok kéregettek némi aprópénzt éhező unokáiknak, gyermekek fociztak a poros utcán mezítláb, rongyos ruhákba öltözve. Hallom, ahogy az eltévelyedett csont darabok ropognak a fogam alatt. Imára hívtak, az elefánt bömböléstől alig hallottam valamit . Mámorosult arcok szent szövegeket mormoltak traszba esett állapotukban. Édes aszalt szilva, s rozmaringos krumpli. Behunyt szemmel átadtam magam az ízélménynek. Mint megannyi buja gondolat kavarogtak a számban. A bor mézes illata minden érzékszervemet felingerli. Kezem maszatos. Akár mikor kisgyermek koromban cukorkát csentünk nagymamám délutáni teája mellől. Mai napig felidézem felidézem földes illatát, azt a sokféle zamatot, francia parfümöt, mit este magára fújt operába menet. Elővettem kedvenc szalvétámat. Vastag volt és puha. Lila színű. Megtörültem belé a kezemet. Vászon... Pillanatra ismét nagyapám gatyájába csimpaszkodtam, hogy soha, de soha ne menjen el. Aztán nyoma veszett még a nagy háborúk idején. Ott hevert a véres és kietlen csatamezőn, mint a legtöbb harcos katona, kikkel lángszóró és bombafüstje végzett. Desszertként fagylaltot fogyasztottam. Hideg, krémes vaníliát. Oly lágy, szinte elvakít... Tűzként söpör végig testemen. Beleborzongok, de vége. Nyugodni vágytam. Félhomályban támolyogtam a fürdőszoba felé, csak a kristálycsillár világított. Aranyos fénye beragyogta nappalim bőrbútorait. Végig simítottam a függönyömet. Hallottam halk susogását. Érintésétől eszembe jutottak az olasz szőttes árusok. Asszonyok strázsáltak Velencében a karneválon. Színes lepedőik pompaként ragyogtak a tűző napfényben. Piros, sárga, zöld és kék. Még több, és több kell. Telhetetlenség mohó vágyat ébreszt, hogy elborítsa a feketét, s kéjes kacajjal vessen véget a fehér tovatűnő ártatlanságának. Bíborban úszó tengereken hajóztak, szenvedélyek égnek törő hullámain lebegve. Sötét titokként rejtve marad szerelmük. Izzó csók pecsétje örökre elfeledteti igazságuk. A házasság pedig, mit kitűztek álom csupán, mit ellentétük miatt sohasem érhetnek el. Fogmosás közben habosak lettek ajkaim. Gargalizálok. Ahogy apa tanította. A víz örvényként működött- lemosva minden piszkot- érintkezett a torkommal. Kiköptem egyenesen a zúgó csatorna felé. Zuhanyzóból sugárként tört elő. Gőzölögve egészen belepte mindenem. Remegve burkolództam köntösömbe. Elindultam a háló felé. Odabent barackban játszó francia ágy várt. Hallgattam, ahogy anyám távoli hangja mesét mond, s kezével óv, biztonságban tartva gyermekét. Az éj reám borította baldachinos takaróját. Álmaimban tovább emlékezem. Kósza gondolat volt csupán, mit kívántam. Minden fény kihunyt. Csak a Hold szűrődött át a csipkevirágokon. Az éjszaka járta leány násztáncát.

Bemutatkoznék

"Ha alkotsz, akkor úgy alkoss, hogy másnak is jusson belőle, ha valamit teszel, akkor úgy tedd, hogy ne csak neked legyen jó, s ha megörökítesz, akkor az örök időkig maradjon fent."

                                                                                                              Kovács Brigitta

Ezekkel a gondolatokkal szeretném megnyitni a blogomat. Témáját tekintve minden, amivel eddig foglalkoztam, s jelenleg is foglalkozok. Írások, fotók, zenék, receptek, és ha egyszer lesznek, akkor majd táncos videók. Szeretném ha kritikákat, s véleményeket írnátok róla. Jó böngészést kívánok:).