Jasmin

Ránéztem karkötőmre. Mint esőhullás, szürkeárnyak törtek meg a fényben a gyöngyszemek. Körültem üvöltés, farkasok csaholó szítok lépteinek ziháló tapogatódzásai. Sikolyra nyílna szám, hangom félelemmel kergetőzve. Szilánkos tükör. Zord porban heverés. Éj ázott vasdarabokat viselve kér, vonaglik, könyörög. Keze az ég mennydörgő villámai felé nyúlva megremeg. Vér csurog csuklója alatt. Mint seb úgy nyílik meg lelke. Minden szó, hang, s tett. Ömleng, árad. Cserepessé válik, mint a kiszáradt folyó, minek vize csak vánszorogva gurgulázik medrében, s a szomjas föld megtörve roppan, vár, de fénymegmentője soha többé nem fog jönni már