Jasmin

Mámorító illat. Fülledt, párás levegő.

Ez fogadott, mikor beléptem nővérem magán szállodájának fürdőjébe. Gőzben úszó medencék, korhadó fapadok, rozsdás törülköző tartók a falakon, amelyekről már a vakolat is lemállott. Mennyezetig futó rózsák borítottak mindent. A homályban csak néhány pislákoló villanykörte égett, mert az ablakokat vastagon fedte a por. Mintha évek óta nem járt volna itt senki. Nem is járt. Még lázadó nagymamámtól örököltem ezt a hotelt nővéremmel, aki a lelkünkre kötötte, hogy ne hagyjuk sorsára ezt a helyet. Az ígéretet együnk se tartotta be, Sara a nem messze lévő városba New Yorkba költözött, én pedig vissza Londonba . A szüleim totálisan kiborultak, mikor megtudták mit kaptunk.

• Az a senkiházi, ostoba nőszemély, azt hiszi, hogy csak úgy szórhatja a pénzt?- apám vöröslő arccal kiabált velem- megtiltom neked, és a nővérednek, hogy odamenj.

Ez volt az oka annak, hogy végül a ház a feledés homályába merült, egészen a mai napig.....

Ránéztem a bejárati ajtót díszítő festményre. Mintha megelevenedett volna a régi idők vidám, gondtalan élete. Nagy estélyek, éjszakába nyúló partik, tánc, halk jazz dallamok, éjféli pezsgőbontás, megannyi étel és ital.

Mit meg nem teszünk, hogy elérjük azt a mérhetetlen gazdagságot, ami csak keveseknek jut. Észre sem vesszük, hogy hajszoljuk egymást a munka szürke világának legaljára, hogy egy kis pénzhez jussunk. Lányok százai, sőt ezrei állnak az utcán a testüket árulva, koldus gyermekeket küldenek az áruházak, s a piacok mellé kéregetni.

Sosem voltam ilyen, és nem is szándékozom az lenni. Hál'istennek nem is szorulok rá, habár ha anyám tanácsát követném nem jutottam volna oda, ahol most vagyok.

Egyedül, pénz és munka nélkül, elválasztva a külvilágtól, a szerelemtől.

Minden egy egyetemi fotózással kezdődött. Osztályfőnökünk kitalálta, hogy ha már úgyis itt van ez az új találmány, az ún. fényképező gép, miért ne örökíthetnénk meg magunkat rajta.

Egy kora őszi délutánon elzarándokoltunk London szívébe a Jubilee garden-hez közeli aprócska fotóműhelybe, a Dream-be.

Ott pillantottam meg először őt. Egy elegáns fekete öltöny, szemtelen mosoly, csillogó szem, lázas tekintet.

Szerelembe estünk, amint megpillantottuk egymást. Éreztem, ahogy azzal a mély barna szemeivel átlát égszínkék nyári ruhámon. Beleborzongtam.

-Csak nem félsz te kicsi lány- suttogta a fülembe gúnyosan.

-Nem!- hátrafordultam. Legszívesebben képen töröltem volna, de képtelen lettem volna rá, túl jó képű, túl megértő arccal figyelt rám.

Még aznap este heves csókolózások közepette meghívott a kedvenc kávézójába az Indie caffee-ba. Megérte eljönni, itt készítik ugyanis a világ legfinomabb szendvicseit, és kávéját. Nem is szólva a sűrű csokoládé krémmel töltött gofrijáról, mely alaposan összemaszatolta egyetlenem ruháját, mikor incselkedni próbált.

Tudtuk, hogy ez a kapcsolat nem tarthat soká.

Ő szegény munkás családból származik, én az arisztokraták közé születtem, ő egy külvárosi, letűnt negyedből jött, én a londoni felső tízezer egyik impozáns villájából, ő fotósként dolgozik éhbérért, én az Oxfordon doktorálok le ügyvédnőként.

Apám elintézte, hogy ott tanulhassak. Nem tűrte el, hogy a divatszakmában helyezkedjek el tervezőként , ahogy azt sem, hogy más társadalmi osztályokkal akárcsak érintkezzek is.

Titokban találkoztunk, elbújva a kíváncsi szemek elől, temetői kertek, alatti lopott csókok, elhagyatott sikátorok szenvedélyes, vad fellángolásai, vásári forgatagban való mulatozás, esőben nevetés.

Mindennek vége szakadt azon a szörnyű délutánon.

1927. május 11-ét írtunk.

Elhatároztuk, hogy vidéken töltjük a nyarat, megszökünk. Elbújunk az egyetlen embernél akiben még bízhattunk nagybátyja Fred Horsham-i házában.

Fényárban úszott a londoni pályaudvar. Egy lusta felhőt se lehetett látni az égen. Madarak csiripeltek az eresz alatt. Kacagva táncoltunk a peronon, játszottunk a síneken mit se törődve a veszéllyel. Annyira belemelegedtünk, hogy nem vettük észre a közeledő vonat zakatolását. Robert épp sütkérezett , én kacéran elbújtam a bokrok között, hogy találjon meg, aztán csak egy halálfélelemmel teli kiáltás, és a mozdonyvezető rémült arca, ami örökre beleégett az emlékezetembe.

-Nem, nem, nem, az nem lehet- szédültem, forgott velem a világ.

Remegő léptekkel indultam el a leszálló utasok felé.

-Ugye nem...?-reménykedve figyeltem őket, hátha, hátha biztos nem igaz.

Ők fejüket rázták, hogy a fiút a vonat halálra gázolta.

-Szerencsétlen fiú, hisz még olyan fiatal volt, és felelőtlen- mondták.

Egyenesen egy középkorú férfi karjai közé ájultam.

Arra ébredtem, hogy egy padon fekszem. Repülősóval próbáltak felébreszteni.

-Kisasszony! Jól van?- a tűző naptól nem láttam semmit. Egy kisfiú hangját hallottam.

Lassan föltápászkodtam. Bólogattam, hogy jól vagyok. Közben egy fiatalember orvosért, és rendőrért rohant. Nem sokára nagy szirénázások közepette megérkeztek.

Zokogva meséltem el mindent. A vezetőt, és az utasokat is kihallgatták.

Véletlen baleset; állapították meg, engem pedig hazakísértek.

-Amélia, kislányom!- anyám megijedt, mikor látta a csapat mentőst.

Meg se hallottam, egyenesen felrohantam a szobámba, és magamra zártam az ajtót.

Hetek, hónapok teltek el így. Alig ettem, szörnyen sápadt, beteges voltam. Éjszakánként saját sikoltozásomra, sírásomra ébredtem fel.

Egy fél év után -mikor már az orvosok sem tudtak segíteni- a szüleim elém álltak.

-Amélia! Nem vagy már gyermek. Lassan 30 éves érett, felnőtt nővé válsz a londoni elit legelismertebb tagjaként. Nem gyászolhatsz így senkit, különösen nem egy jött-ment csavargót! Szégyent hozol így magadra, és a családodra.

Éreztem, ahogy lángoló vörös leszek, az ajkam remegett az elfojtott dühtől.

-Robert Olivérnek hívják, és ezerszer jobb ember, mint amilyenné ti valaha is váltok- sziszegtem.

-Kislányom!- apám fenyegetően közeledett felém, szemei szikrát szórtak.

Körbe néztem, örültem, hogy a nappaliban, és nem a konyhában vagyunk. A kések biztos távolságban vannak. Gondoltam. Nem egyszer dobott már felém egy húsvágót, mikor részegen dülöngélt egy-egy túl jól sikerült kocsmázás után a lakásban.

Elmegyek.

Ebben biztos voltam.

Az emelet felé vettem az irányt, kapkodva a lépcsőfokokat. Amit csak találtam behajigáltam a bőröndömbe. Ruhák, kedvenc könyvek, nővéremtől kapott ékszereim, családi albumok, ja és a kedvenc plüss macim, amit még a nagypapámtól kaptam 3 évesen.

Sikerült kiszöknöm a hátsókapun. Fél órán belül már egy utcai fülkéből telefonáltam Bernátnak-hűséges, odaadó sofőrömnek-, hogy vigyen a reptérre. Hangtalanul száguldottunk a kihalt téli utcákon.

Egyetlen barátaim Nikol és Jas fogadtak. A pilóta már csak az érkezésemre várt.

-Gyere! - Jas segített Bernátnak vinni a csomagokat.

-Nem is jössz vissza többet?- kérdezte aggódva Nikol.

-Nem, nem hiszem- ráztam a fejemet- képtelen vagyok,akár 1 perccel is több időt eltölteni itt. Hiányozni fogtok.

Könnyes búcsút vettünk egymástól.

Megnyugtató, ahogy hallottam a gép motorja felzúgott. Most már elindultunk, biztosan haladunk egy új élet, új világ, új lehetőségek felé.